Péntek
a pénteki, azaz 5. napra már mind mi, mind az orvosok kezdtek egy kicsit ráérezni arra, mit is keresünk mi itt.
’asszisztálhattunk’ egy colonoscopie-nál, azaz egy nagyon vicces, néha németül beszélő francia bácsi ’lumiére’ és ’fermer-ouvrir-fermer-ouvrir’ stb. utasításaira igyekeztünk minél gyorsabban reagálni. (nagyon érdekes volt, egy elég nagy nekrotikus laesiot találtunk a colon ascendensben, műtendő, de műthető). ezután asszisztálhattunk még egy pleurapunktion, ezúttal egy viszonylag demenz bácsit szúrtak, és engem kértek meg, hogy tartsam, nehogy hátradőljön… kicsit szomorú volt látni, hogy valamikor egy tök értelmes ember lehetett, és hogy most már mennyire nem. :( az itteni trend az, hogy növeljük meg minél magasabbra az átlagéletkort, és a nagyon öreg betegekért is mindent megtesznek, és itt a minden a túl sok. lehet, hogy furcsa ilyet kijelenteni, de néhány itteni beteget látva a dolog komolyan elgondolkodtató.
külön érdekessége volt a délutánnak, hogy két ismerős-ismeretlen fiatal orvosnő megkért minket, hogy két betegükkel csináljunk végig egy-egy demenciatesztet ( mini-mental status és uhrentest). jól sikerültek, de azért kihívás volt hochdeutschul öreg düccsöt értő bácsival és nénivel.
a mittagsbesprechungot egyébként péntek örömére nagyon menő hideg tálakkal felszerelkezve találtuk, nagy meglepetésünkre. így szegény orvos hiába próbálkozott az előadással, mindenki csak az ebédre koncentrált… ami eléggé finom volt, csak nem mertünk időben venni belőle, és mire rászántuk magunkat, már vége lett az ebédszünetnek, és kezdték elpakolni…: )
így vacsorára spaghettit főztünk, és az elmúlt két nap passzivitása kreatívvá tett, de csak annyira, hogy elhatározzuk, meg akarjuk ismerni végre a szomszédainkat. a spagettifőzés meghozta az ihletet – nem volt konzervnyitónk, úgyhogy elkezdtünk szépen bekopogtatni a barátságtalan ajtókon, míg végül egy bruce lee nevű pici ázsiai srác nyitott ajtót, aki ráadásul különösebben nem akart új kapcsolatokat teremteni, bár konzervnyitót adott. csalódottságunkban tovább főztünk, míg nem újabb akadályba ütköztünk – tésztaszűrőnk sem volt. kb. 5 kopogtatás után a földszinten sikerült egy olyan szimpatikusnak tűnő ajtót találnunk, amit ki is nyitottak (mi ugye a legtetején lakunk). és megdöbbentő módon egy nagyon kedves, nagyon jófejnek tűnő lány volt mögötte – így ismertük meg Alexandrát, aki rögtön el is fogadta a vacsorameghívásunkat, és akiről természetesen kiderült, hogy nem svájci, hanem bolgár, és operaénekesnőnek tanul itt. sőt, az is kiderült, hogy bár nagyon érett gondolkodású, mély hangú, és kb. 25-nek néz ki, valójában csak 19 éves, de már 5 éve itt él, 14 éves korára előrehozott vizsgákkal befejezte a gimnáziumot, és felvették konzervatóriumba ide… és most diplomázik… durva. a sikerstoryhoz hozzátartozik, hogy egy éven át napi 16 órát tanult, anemiás lett, és a gerince is eldeformálódott egy kicsit (kiegyenesedett).. és hogy mi vagyunk a legfiatalabbak, akikkel valaha jóban volt. és hogy jelenleg egy 51 éves híres operaénekessel jár. ámde előtte egy 41 éves svájci pasival volt együtt egy évig, és nie wieder. elég hihetetlen volt, amit mesélt – hogy a svájciak nem szeretik megölelni vagy megcsókolni a barátnőjüket, és hogy anyagiasak. minianekdota: nő- ’jajj drágám, a boltba mész, de jó, hozz nekem kérlek egy almát’ férfi visszatérve: ’tessék drágám, 2 frank lesz’ ….
szörnyülködve és témát váltva épp nevetve meséltünk tovább Alexandrának, hogy hát igen, lenne egy szomszédunk, szintén egy svájci férfi, de két hete nem láttuk - mire a legnagyobb természetességgel közölte, hogy tényleg?mert ő látott kint egy férfit, magas volt, kopasz, és fekete ruhában volt….először azt hittük, csak viccel. percekig. aztán ijedten kinéztünk a csukott konyhaajtón – és ott volt… Pavel. :)
