Kedd

a második arbeitstagunkat kicsit feldobta, hogy a szokásos reggeli megbeszélést kávé és croissant kísérte. kiderült, hogy ez minden nap így van, a könyvtárban mindig adott egy ultramodern nespresso kávé gép, és az orvosok egymás között beosztják, melyik nap ki hozzon reggelit. ezt kompenzálandó viszont, a chefarzt nélküli reggeli visitte kicsit frusztráló volt, mert míg joaquimnak minden betegnél volt hozzám néhány szava, fiatal orvosom svájci introvertáltságán kívül még valószínűleg egy kicsit zavarban is volt, és nem nagyon találta meg a módját annak, hogyan is vonhatna be engem az egészbe – nem mintha annyira kereste volna. kifejezetten zavaró volt, hogy végig düccsül beszélt, így még csak nem is értettem, vagy esetleg szavakat. a szituáció pedig, hogy másfél órán keresztül mászkáljak vele és egy düccs ápolónővel szobáról szobára, vagy éppen álljak a háttérben, végig egy szót sem szólva, és a lényegből keveset értve, kicsit megviselt.

az ebédszünetet ma otthonról hozott krumplival vészeltem át, bár kinga talált egy szimpatikus menüt, ami viszont valamiért meglepően kicsi volt. itt ragadnám meg az alkalmat, hogy elmeséljem, mire nem jó egy biel-i orvosi badge: pénzt lehet rá feltölteni, és ezzel fizetve a cafetériában kedvezményesebb áron lehet vásárolni. :) külön kis automaták vannak elhelyezve a kórházban badgefeltöltés céljából. nagyon cseles.

ezen a napon kicsit előbb elkértük magunkat, mert este jelenésünk volt a berni praxisban, a már említett PBL, azaz Problem Based Lösung miatt. útközben így végre volt alkalmunk kenyeret venni (itt létünk során kb. először), és ezt mintegy kincsként magunkhoz ölelve fel is szálltunk a bernbe induló vonatra, hogy ott majd valamiképp megtaláljuk a dr. Küchler által említett 12-es buszt. ez sikerült is, messziről megláttuk, utána futottunk, és felugrottunk rá : ) hatékony megoldás volt, bár a buszon nem volt jegyautomata, így minden megállónál tettre készen figyeltük, mikor kell leugranunk róla, közben magunkban találgatva, vajon hogy nézhetnek ki a svájci ellenőrök. aznap még nem tudtuk meg. így nemhogy bielben, de bernben is potyáztunk egy jót. mivel meglepően korán értünk oda, még megvacsoráztunk egy a praxishoz közeli lépcsőn – előszedtük újdonsült kenyerünket, és felnyitottuk a magunkkal hozott két tonhalkonzervet, a szemben lévő házban lakó kémlelődő svájci nénik nem kis meglepetésére, és a mellettünk elsétáltatott kutyák nem kis örömére. : ) tényleg, a kutyák, erről még nem írtam – nagyon-nagyon furcsa, rengeteg kutya van, de eddig csak és kizárólag pórázon láttuk őket, a házak kertjében soha. rejtély, hogy hol élnek, mert elég nagy testűek, és elég sokan vannak ahhoz, hogy lakásban lehessen mindegyiküket tartani.

az este hattól kilencig tartó szeánsz némileg oldotta a kórházban felgyülemlett frusztrációt, végre figyeltek ránk, kérdeztek tőlünk, többek között reménykedve, hogy ugye tanultunk tőlük valamit. hogy a fenébe ne.

a történet innentől már kicsit viccesebben folytatódott tovább. herr Küchler mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy haza vigyen minket valaki, mondván hogy mi nem csak tanulók vagyunk itt, többek annál, és mit mond a szüleinknek, és a felelősség, és különben is… annyira aranyos:) nem állt módunkban ezt visszautasítani, így hát mivel küchlinek nem volt ideje, a már korábban említett fiatalabb orvos vállalta magára a feladatot, hogy a piciny céges Hondával hazafuvarozzon minket. viszont valószínűleg túlságosan a velünk való beszélgetésre koncentrált, mert véletlenül nem tért le, és elindultunk az autópályán zürichbe….és csak egy hatalmas kerülővel tudtunk visszakanyarodni (legalább megnéztük a környező falvakat, tök jó volt:) ), és ezalatt kiderült, hogy a Lorenzo által ígért sörözés igazából ma lesz, így végül közös megegyezésre visszafordultunk Bernbe, és rövid idő eltelte után újra kikötöttünk a praxis alatti mélygarázsban. orvosunk felszaladt, hogy szóljon Lorenzonak, mi pedig ott maradtunk a sötét mélygarázsban… ahol egyszercsak megjelent prof. Meyer, és behuppant a szomszédos kocsiba… ijedtünkben majdnem lebuktunk, de már késő volt, észre vett, és meglepődve érdeklődött, hogy hogy lehetünk még fél óra elteltével is itt, és hogy vajon orvosunk azóta is itt várakoztat-e minket a sötétben. én pedig zavaromban, mivel nem tudtam, mit mondhatok és mit nem, annyit tudtam mondani, hogy ’dehogy, csak eszünkbe jutott, hogy elmegyünk..kávézni’. prof. Meyer intelligenciáját tekintve ez nem volt a leghihetőbb állítás, így még kihangsúlyozta, hogy a Honda céges, és ittasan lehetőleg ne vezesse senki, majd egy félmosollyal az arcán eltűnt. : )….

ez az aprócska bukkanó megadta a későbbi alaphangulatot a két kedvenc orvosunkkal való sörözéshez. : )) egy Zebra nevű helyre ültünk be, ahol a WC-ben szivecskék voltak az ülődeszkára festve, és mi voltunk az egyetlen nem svájciak, és természetesen a leghangosabbak:) miután enni nem ettünk, a pincérnő sem szeretett minket annyira, sőt.

de sem ez, sem pedig az nem tudott gátat szabni az emelkedett hangulatnak, hogy a sörök itt svájcban valamiért gyakran csak 3 decisek, ámde gyakorlatilag drágábbak. szegények rengeteget dolgoznak, és nem is nagyon volt idejük eddig akárhová is elmenni esténként, így valószínűleg már csak ezért is hirtelen teljesen felszabadultak, és elég hamar eljutottunk odáig, hogy milyen lesz majd az Oktoberfesten együtt sörözni, 3 decis svájci vs. 1 literes müncheni – és ez még csak az este eleje volt. meglepően és nagyon-nagyon vicces volt, nagyon jófej emberek, ehhez kétség sem fér. : ) Lorenzoról kiderült, hogy még újságíró is. : )

és ráadásul még haza is vittek minket. : ) hosszú idő óta az egyik legviccesebb esténk volt ez, ezt kingával közösen megállapítottuk. : ))